Siénteme de Nagore

Mért vagyok itten, nem lelem. Pedig itt volt a nyelvemen
A nevem Luigi, bár ezt olykor-olykor elfelejtem
Vízvezetékszerelő vagyok! Azaz, hogy az voltam
De arról, hogy bármit is szereltem volna, semmi nem rémlik túlzottan

Mikor ettem legutoljára? És egyáltalán mit ehettem?
Jé: egy emlékeztető cetli magamnak a zsebemben, rendben
Mi? ,,Mario nem a barátod” Hogy? Ez lehetetlen!
,,Elárult téged, s ki kell jutnod innen minél előbb okvetlen!”

Óh, már emlékszek! Mario lelécelt
A hercegnővel, de éreztem a szemében
Amikor a szemébe néztem
Azt mondta, ezt benéztem…
És lerúgott a hőlégballon fedélzetéről
Én meg visszahulltam eképpen a Setétbe…

Jaj, nekem… Ez azt jelenti, hogy itt raga…
Nem, az nem lehet…
Szédülök!
Segítség, van itt valaki?! Valaki hall engem?!

Teremtőm!

Te -aki a nem tévedsz el a Vízelvezető rendszer
Sűrűjében-, úgy várlak a sűrű éjben
Itt ragadtam e keserű hűs mélyben
Te, aki égi mestereiddel szőtted légi téglafonataid
Szemben a tömegvonzással, tán egyszer kiemel vödröd
És elviszel engem!
Létezik-e tényleg, még egy mélyebb kiterjedése a térnek
Ahova vágyhatom?
És ahol végre
Megkerülném e végtelen éktelen árkot a bánatom!

Én csak kérdek, van-e még egy mélyebb értelme a létnek?
De senki nem válaszol!
Félek, hogy ha rá is jövök, hogyan jussak ki
Nem lesz hozzá elég erőm, mert valami
Valami hátratol!

Hallgatag, szerény, Luigi a kedves
Mario árnya, uncsi, egy vesztes
Ezek csak rám aggatott szerepek
Mint, az hogy vízvezeték szerelek

Összeadhatom ezeket jelzőket
Tartalom ettől nem tölti fel bensőmet
De ha jelzőiktől megfosztom a felhőket
Egy díszlet marad, ami bármikor eldőlhet!

Ez nem az én világom, pedig:
Az egész világ látom ez itt

Kongó kastélyok kövét koptatom
Mindig egy újabb kastély de folytatom
Zaklatott szívem a csendhez szoktatom
Mario után nem maradt csak csonthalom
Mikre késztettél engem?!
,,Egyél gombát, nősz nagyra szentemés taposd el a fenevadakat bem-bem
Véletlen se hagyjál senkit életben!”

Amikor szóvá tettem
Hogy elég lenne átugrani őket
Azt mondtad, rendben és teljeserővel
Egy teknős szárnyát törted, hogy reccsent!
Majd hozzátetted, hogy így jár
Aki veled szegül szembe, úgy, hogy inkább
Fogjam be a pofám
Mer’ az is eltörhet mindjárt!

Most már látom, hogy mind közül
Te voltál a leggaládabb szemét!
A feloldozásomhoz most a világ összes
Imája sem elég…

Sárkány koma, igazad is volt:
Fogta a nőt és el is iszkolt
A te ellenséged csak a magány volt
De Mario téged is legyilkolt!

Kicsúszott a talaj lábad alól
Vajon véletlen volt-e? Tűnődöm azon
Megadtad magadat oly könnyen:
Mellékszereplő e véres forgatókönyben…
Mennyi idő telhetett el?
Mennyi időm van még hátra?
Bár az eső el eredne…
Tudom reménytelen, de hátha…

Az -e a sorsom, hogy ne gondolkodjak
Hogyha békét akarok?
Abban sem vagyok szabad, hogy ne gondoljak semmire
Csak agyalok…

Téglákon töröm a fejem
Nem mondom, hogy örömöt jelent
Tévedsz, ha azt hiszed földig hajolok s
Mindezt meg is köszönöm neked!

Ismerem a létem határait
256 szín-tartományom
Ötször megugrom a magasságom
És mindig eggyel többször a halálom

Már értem, hisz nincs semmi értenivaló
Se félteni, védeni, kérdeznivaló:
A szívem egy ágyúgolyó jelképezi
Mely célba nem érhet
És ez így a jó!

Kikönyöklök a felhők ormára
Legyen ez: Szent Közönyöm Oltára
Valamit megtanultam, ha egyszer elindulsz
Többé nincs visszaút a bizonyosságba!

Láncom eloldoztam! Vagy bolond gombát kosztoltam?!
Minden gomba jó gomba, csak az élet goromba!

Még jó hír
Hogy az Őrületre nincsen gyógyír!
A jelen pokla az én birodalmam
Ahol szép lassan kővé dermed minden bizonyosság
S Én e Királyság őrzője!
Csak ez a bizodalmam!

Boldog vagyok!